Találkozások

Petőcz András: A látogatás emléke

Petőcz András egy a Mózes könyvéből vett idézetet választ mottónak, felmutatva és jelezve a kötet ikonjellegét. Áthatja a 19–20. század fordulójának európai, azon belül francia társadalma, irodalomtörténete, Rimbaud és Verlaine kettősének történet(iség)e, a mindennapok. Kosztolányi Dezső, Ady Endre és Pilinszky János költészetére adott válaszai, reflexiói a költői mivolt általános (beivódott, természetes) jelenlétét mutatják meg. A magyar és francia kapcsolatok, életutak, Párizs magyar és francia földje, lelke, a költő ésa költészet magyar–francia kulturális, mindennapokat érintő kapcsolódásai jelennek meg, a magasban és lent, a járás és repülés, a fentről figyelés és a lentről feltekintés kettősségében (Vö. Petőcz András: A macska visszatér, Orpheusz, 2019). Petőcz maga is visszavonul ebbe a múlt századi létbe. Hajnali részegsége, aKosztolányi alakját idéző ablakban állás, merengés, az égboltra rajzolódó láthatatlan jelenés a képzelet, a múltidézés és a jelen időbelisége, gyötrő és nyugalmat adó körbelengése, valamint a meghatározhatatlan érzés, a sötét és sűrű halál, egyetlen lélekben tárva fel saját nemzedékeinek egyetlen testben élő önmagát, ifjúságot, középkort és az élet leszálló ágát. A számadás és a várakozás attitűdjét hozza. Időbelisége, a számolt idő és az immanens múló idő egyszerre váltakozik benne fegyelmezetten (Múlik, Éjfél előtt). Rendszerűen, figyelmesen, fegyelmezetten áthatva a lelket. „Fél egy van, mondom / az órámra nézek / múlik az idő” (Múlik): itt mondja ki először a versben a szót: múlik. Az újraélés mozzanata fontos a kötetben.

Hasonló felidéző jelleget kap a Pilinszky Jánossal folytatott telefonbeszélgetés felelevenítése is. A beszélgetés felidézése anekdota, mese. Jó dolog jól lenni ebben a percben, amíg elmeséli, mert ő maga is feleleveníti ezt a percet a maga pozitív érzéseivel együtt, nosztalgikusan, a régbe veszett jó emlékek egy-egy pillanatra történő újraélésével(Beszélgetéseim Pilinszky Jánossal – emlékvers, Pilinszky-telefon). Minden időbeliség a jelenbe zárt múltat és jövőt hozza el, a jelenben az ablakban állás, a percben-lét hozza a gondolatot, lassítja le a tudatosan észrevett és tudatosan számlált belső időt. Az éjjelek, nappalok váltakozása, illetve az időtlenség (Ha majd, Fut a szél) örök kísérője marad minden eseménynek, függetlenül az esemény tartalmától, minőségétől.

Petőcz egyik legfontosabb és legegyértelműbb kötődése Kosztolányi Dezső Hajnali részegség című verséhez, atmoszférájához van. A halál és az éjszaka gyengéden olvadnak egymásba, a pillanat és az érzés megragadásával; az időből kiszakítva egy darabot. Az „Éjszaka van, lakásom ablakában állok.” (A folyó felett, a magasban), a Hajnali részegség-párhuzam („Szemben a Vár. Meg a Gellért-hegy”, Kiabál a Duna) a Logodi utcát idézi. A Duna ebben a körben különleges szerepet kap. Egyszerre elválaszthatatlan, szerves része Budapestnek, ahogyan maga a költő és Kosztolányi is, megmutatja, hogyan válik a Duna mint folyó (vízközeg) maga is elnyelő alakzattá, megfoghatatlan, képlékeny jelenséggé, mint maga az idő, mely magába foglal, elnyel múltat és jelent, elnyel életeket. „Sűrű és sötét, megállíthatatlan” (A folyó felett,
a magasban). Ennek a holokauszt asszociációjában is van szerepe, az 1944 ősze és 1945 januárja folyamán a nyilasok által a folyóparton meggyilkolt áldozatoknak is emléket állít, róluk is kiabál. Emberek, egykor volt személyek jelenbe idézett alakja körvonalazódik, ismeretlen lakosok, polgárok Budapest részeiként jelennek meg egy szimbolikus képen keresztül, ahol az emberhez hozzátartozó tárgyak üres jelenléte marad meg ebben a térbeli-időbeli összhangban: valakinek „[a] cipője, a Duna-parton?” (Kiabál a Duna) holokauszt-utalás, a belelőtt emberek hangjai, akik egykor éltek, valóban beszéltek, kiabáltak, volt még hangjuk, emberek voltak. A történeti és a költészettörténeti jelleg egyszerre hozza a magyar történelem hátterét. A cipők Pauer Gyula emlékművére is utalnak, budapesti emlékmű és látnivaló, a város szerves része, magába foglalja, lefedi, körülöleli ezt a sokféle tartalommal rendelkező állapotot, az emlékezés és felejtés helyszínét, „bekoszolt” (Madarak – Tandorinak) papírok emlékét. Kosztolányinál az emberhez tartozás motívumaként jelenik meg a cipő: „Mellettük a cipőjük, a ruhájuk / s ők egy szobába zárva, mint dobozba” (Hajnali részegség).

Petőcz kikiabál, kikiáltja, mi történt, mondanivalóját költőként és emberként beszéli el. Kontrasztot alkot az éjszaka és a hajnal csendességével, a megélt percek meditatív hangulatával (Mennyire egyedül). A költő magánya és egyedülléte nem ugyanaz. Egyedüllétében körülveszik őt a láthatatlan jelenségek, (meg)érzések („Itt vagyok tehát, éjjel, a folyó felett / valami nem hagy nyugodni.” A folyó felett, a magasban), a magyarázó jelleg, a láthatatlan veszély, a halál jelenléte, a cogito ergo sum jellege: mintha várnának rá, ott lennének körülötte. A városi stabilitáshoz hasonlóan a szövegkompozíció rendelkezik az elmúlás és megörökítés kettősével (ami örökkévaló nem lehet, de mindenképpen konzerválható, átörökíthető, emlékezetben maradó jelenséggé válhat): „de ne kelljen már / felébredni, soha többé, így őrizzen téged, engem, / a szénnel bekoszolt, megtisztult papírlapom.” (Madarak – Tandorinak). Jack Kerouac vagy Lawrence Ferlinghetti neve pedig szimbólum ebben a rendben. Az utazás, a jelenből egy másik térbe való átmenet jelképei, Amerika és a 66-os út (Adrenalin).

A költői beszédmód és narráció egyszerre gúnyos és őszinte komolysága, a felszólítások, a te és én összeolvadása, Kosztolányi versének egyes szám első és egyes szám második személye egyszerre elkülönül és megszólít. Önmagához kérdez és bemutat. „Alighogy levegővétel […] Valami levegővétel […] Csak a levegő hiánya, / ami van, végül.” (Kiabál a Duna) A levegővétel és a körbeölelő csend (ami a víz körbeölelő közegét is jelentheti) József Attila Ódáját is idézi („Szoktatom szivemet a csendhez”). A lokalitás, a budapesti lakás, a helyszín meghatározatlan motívuma („Itt ülök csillámló sziklafalon”) a „Csillámló sziklafalon, ülök” (Csillámló sziklafal) sorban is kirajzolódik (Vö. Petőcz: A macska visszatér). Budapest mint város egy behatárolt térként jelenik meg(Vö. Petőcz András: Behatárolt térben – zárójelversek 1984–2009, Tiszatáj, Szeged, 2010.), azon belül a lakás, ahol „a fej lehajlik és lecsüng / a kéz” (József Attila: Óda). Minden, így „[e]z is Budapest, gondolta magában […] kiabált vele a Duna” (Kiabál a Duna), a város kiszakíthatatlan része a történelem, aminek az ember már nem részese, de fel- és megidézhető az utca és az épület.

Petőcznél kiemelt helyet kap az arc (arckép, arcmás, tükörkép, az önmagába néző individuum arca). Az arc(ok) emléke, felidézése van jelen a kötetben, a másikba belehelyezkedve (meg)látni a saját arcát (Vö. Petőcz András: Arcok, Új Palatinus, 2008). Édesanyja arcát, testét ábrázolja (Anyám arca, Két arc, Az utolsó álom, Piros csőr, kopogtat) a kórházban: „valaminek a kezdete. / Valaminek a vége” (Anyám arca). A látás emléke marad meg, elbúcsúzik az öreg, otthont, madarat álmodó másiktól. A valóságot mesejelleggel ruházza fel, nyelvezetében a népmese, népdal jellege ötvöződik az objektív elbeszélő narrációval, történetmeséléssel. A Dunához köthető személyeknek nincs arca és neve. Petőcz megformál azonban más fiktív figurákat (Szender Jenő, Telkes, Tisztay néni), akik a budapesti lakosok megtestesítői, velük történt vagy történik meg egy esemény, ami tapasztalattá lesz, amire épül a jelen a társadalomban, a közösségben, a világban. Ember volt ebben a világban Kálmán C. György is, akihez Petőcz a felidézés lehető legerőteljesebb, legpontosabb valóságképét próbálja felvetíteni (Ezt mostan, itten, Új utak követése). Ahogyan csak lehet, visszahívja a képeket, a hangokat, szavakat, mozdulatokat. Egy perccel ezelőttből vagy évek távlatából fogalmazva a kérést, „hogy lássalak megint” (Ezt mostan, itten). Játékos, tékozló, félszeg stílusban ír, megilletődik a másik halálán. Dialógust alakít ki a már nem létező másikhoz (az egyes szám második személyű, megszólító hangnemnek itt lesz nagyobb jelentősége), „versféle” módban ír, fogalmaz. Ebben a látás és a látogatás, a meglátás és újralátás emléke, jövőbe állított emléke is benne rejlik, a túlvilágiság leképezésén és közelhozásán át a másik valahol, valamikor történő viszontlátásához. Mikor „mindenek elhagyatnak / az utolsó napon” (A semuri fiú) – az elhagyás, elhagyatottság, a maradás, a repülés, a magasban levés dimenzióival kapcsolódik össze.

A halál körvonalazódása és konkrét jelenléte tárgyakon keresztül is megvalósul. Többek között a temető, az élőnek és a holtnak a különbségében és egységében. „Van valami fa a temetőben, közel a sírodhoz / Fiatal fa, szinte kamasz még, égbe növekszik” (Pohárka abszint). A fiatal fa egyszerre Rimbaud és egy fiatal élőlény, teremtmény, a földi és égi különbség pedig a fa motívuma által összekötött talajt és eget, életet és halált, jelent és örökkévalóságot szimbolizálja (a Hajnali részegségnek is az egyik legjellegzetesebb kettőse a fent és a lent: „De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, / valami tiszta, fényes nagyszerűség, / reszketve és szilárdul, mint a hűség.  / Az égbolt, / egészen úgy, mint hajdanába rég volt, / mint az anyám paplanja, az a kék folt, / mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt, / s a csillagok / lélekző lelke csöndesen ragyog / a langyos őszi / éjjelbe, mely a hideget előzi, / kimondhatatlan messze s odaát […]”). Önmagába zárt találkozásai által változik maga is: „Ma már másképpen látom: / Lépegetünk valamiféle úton, / aztán meg találkozunk régen / nem látott társainkkal, és / megölelnek ők, jólesően.” (Új utak követése). Egykor volt éveinek, létezésének korszaka lezárult. „Minden más azóta / minden, minden, / és mégis változatlan.” (Múlik) (Vö. Ottlik Géza: Minden megvan, első megjelenés: Vigília, 1968). Magasság és mélység, álom és valóság, változás és változatlanság határain (Különös madár, Itt fent, a magasban). „Miközben haladsz az úton […] mindez vezet valahova, ahol / valami, vagy valaki vár rád / nem tudhatod, / sohasem lehet azt tudni, / ott lapul benned a remény […] ma még minden / szomorú körülötted, / nem emel fel semmi, / és te sem emelsz fel senkit / soha többé.” (Adrenalin).

Az idő képlékenysége a nyugalom mellé a nyugtalanságot hozza, melyet a költő fohászszerű sorokkal koordinál, tart távol. Kér: „hajnali szívdobogásom / add meg nekem ma, suttogom […] nincsenek érzelmeim, / és különösebb vágyaim sincsenek, inkább emlékezés / van, sok mindent másképpen, az lenne a jó, ha újra lehetne / másképpen szinte mindent, hogy ne így, és ne szívdobogás, / csak öröm legyen, meg mosoly.” (Ilyen a nap – szívdobogás). Ok és okozat, maga a világ kellene, hogy más legyen, és a részeknek egymás kölcsönhatásában kellene változniuk, kezdettől a befejezésig. Ebből a nyugtalanságból egy szövegi rituális megnyilvánulás alakul, mely a repetitív attitűdre támaszkodik: „nincs változás, nincs változás […] nincsen remény, / nincsen remény” (Hajnali látomások). Kosztolányi égi jelenségével párhuzamot állítva Petőcz hasonló rácsodálkozást illusztrál, de itt nem a gyermeki csoda(látás, csodavárás) észlelése, hanem annak a bizonyos nyugtalanító érzésnek, a halál közelségének a „hideg csodája” (Hajnali látomások) jelenik meg. A repetitív hangvétel (ereje) és poétikai alkalmazás a testi-lelki ellenállás küzdelmességét és a félelmet is kifejezi: „aki él, aki él / alig-alig remél” (Hajnali látomások). A régmúlt és a jelen váltakozása a sámáni énekmondáshoz, rigmusokhoz, imához válik hasonlóvá. Ismétlései fontos (ön)szuggesztív elemek: „elmenni, elmenni, elmenni” (Messziről közelre).

Ehhez a testiséghez adódik hozzá a percepcionális vonal, mely a testi érzékelés és érzékiség alapján (is) adódik, a test felfedezésének, látásának és tapintásának a kettősségében („tudom, hallom”, Köszönet). A kötet ajánlásában szereplő „Arthurnak, Paulnak és a többieknek” sor Arthur Rimbaud és Paul Verlaine kapcsolatára mutat. „Nincs testem, te sem vagy / Nincs tested, én sem vagyok” (Azt mondod), azaz a két figura megnevezése megad egy szemiotikai vonalat, mint jel szerepelnek mindketten, szimbólumokként, és megjelenítik kettejük elképzelt mindennapjait, életét, helyét a világirodalomban, a világban. Az egész Testemlék című ciklus egy újabb látás és látogatás emléke. „Nem akarom tudni a hiányod” (Lerobbant faun; Utolsó levél, Brüsszel, poste restante) – a sor mindkét versben szerepel. A „Nincs testem – nincs tested” vagy az „Azután ütöttél – azután ütöttelek” sorok ugyanazt a cselekményt, képet fejezik ki, de az egyes szám első és második személy felől. A test szimbóluma a részeg hajó is (Le Bateau Ivre eredeti címmel, amely magyarul Tóth Árpád fordításában jelent meg a Nyugat 1917. évfolyamának negyedik számában), a szerelemtől megrészegült test (Petőcznél A hajó, ha részeg, Az ég alatt című versek). Ady párhuzamában pedig, az „őrizem a szemedet” sor analógiája jelenik meg – „És még őrizem ezt az érzést” (Utolsó levél, Brüsszel, poste restante). A két emberi test, két ember, két személyiség, két individuum között kialakuló érzéki vonzalom jeleneteinek megörökítői (Testemlék, Valami, Ha éppen 17, Fehér lábbal tiporsz). Az Arthur és Paul személynevek árulják tehát el az egész cikluson végigfutó, konkrét, a két férfi közötti érzéki vonzalom alapjait, körülményeit, amit a költő egészen közel emel, elbeszélő és láttató módja
a szobor és a szobrász szemszögét is bemutatja. „Botrány az egész, vágy és irigység, ami vagy / hatalmi kényszer, izgalom […]” (Fehér lábbal tiporsz).

A szexualitás finoman érzékeltetett (a Bűnben ciklus versei), objektív, de nem pornográf. A test megközelítésében folyamatosságot ír le a költő: „aki félbehagyottan, szomorúan, / mégis tisztán teljességre vágyik” (Ha), egyre közelebb a testhez, egy ponthoz, az érzéshez, és a két test egymáshoz érésének varázsához: „Ajkai, ha engednek annak, / ami vagyok” (Pygmalion: Ha majd). A két test egymásba-létezése finom átmenetet képez a testi és lelki szerelem, illetve erotikus vágyak kifejezésében. A szobor, az álom és a megálmodott tökéletesség (a tökéletes test), az átváltozás, az elfáradás és az öregség kíséri a sorokat megelevenítő Pygmaliont. A csend vágyása („a némaság helyett”), a szavak itt mindössze közvetítenek, illusztrálnak, és engedik a kapcsolatot a maga szótlanságában, képiségében érvényesülni. A fizikai folyamat és a teremtés egyszerre isteni és művészeti alkotási folyamatot jelent, az ember megalkotását, részleteinek kidolgozását, az Isten és az ember saját képére teremtés kettős mozzanatát. Az isteni és emberi vonások hasonlóak, ugyanolyanok, az alkotásban sincs más, az isten olykor szorong, míg az ember küzd. (Vö. Szorong az Isten: „Nem néz rám, ahogy a szobába lépek. / Teszi magát, mint aki játszik. / Két napja kitalált valami teremtő-gépet, / úgy látom, azon bogarászik.” Petőcz András: A megvénhedt Isten. Újabb versek, Tiszatáj, Szeged, 2016, 81.) Itt az emberi vonásokkal felruházott, emberi világban élő és cselekvő istenség képe, a mai világ és a mai társadalmak jellegzetes pszichológiai hátterű ember-isten képére teremtett világ rajzolódik ki. A művészeti és költészeti alkotás párhuzamosan jelenti a teremtés műfaját, műnemét, gesztusát („Letészem a vésőt, mondja, nyugodjék”, Pygmalion elbúcsúzik). A szobor mint láttatott, formázott és megformált (Pygmalion-versek) a látó és beszélő (formázó, megformáló) modorát veszi fel, és ír a másik alkotó jellegéről (Csillámló sziklafal).

Petőcz jelzi az állandóságnak és változásnak azt a bizonytalan határvonalát, mely egyszerre mozdul az élet és a halál irányába. Kosztolányi versének részletpárhuzamában: „Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem / s azt is tudom, hogy el kell mennem innen, / de pattanó szivem feszitve húrnak, / dalolni kezdtem ekkor azúrnak, / annak, kiről nem tudja senki, hol van, / annak, kit nem lelek se most, se holtan.” A különböző sorokat egy önmaga felé irányított magyarázatként is lehet értelmezni, olyan önelemző, önelfogadó tényként, ami kifejezi az individuum tiszta, konkrét mivoltát: „Ami vagy” (Fehér lábbal tiporsz, Az ég alatt). Ennek kettős tartalmában már nem a Másik, hanem az önmagához szóló költő énje kerül középpontba, aki intő, figyelmeztető és egyben tudomásul vevő hangnemben ír: „Széteső önmagad engem börtönbe küld / s porlad mind: ami voltál, ami vagy.” (Az ég alatt). A látogatás a földi létnek, létezésnek, a találkozásoknak (látogatásoknak), elmúlásoknak az emléke. „Ameddig fényed betakar, addig létezem” (Amikor a legszebb). Egyedüllévő, de nem magányos stabilitása jelenti a jellemére, moralitására vonatkozó tisztaságot is, intelme szintén kissé rigmusszerű, rezisztens állítás: „ne üzenj oda – ahol a butáknak van hona” (Pygmalion: elfáradok). Vonzza a más, a dimenziók látható és láthatatlan tere, Isten, a föld és az ég. Időbeliségét nem tudja uralni, ez már nem emberi mivoltának, evilági jelenlétének a feladata vagy funkciója, végül kimondja: „Nem állunk készen a pusztulásra / de az ismeretlen úr olykor a fejünkre koppint, / és arra int, maradj egy helyben, barátom, / és amíg lehet, csak nézd, ne legyél valódi meghívott a bálon.” (Az ismeretlen úr vendége).

Petőcz András: A látogatás emléke, Fekete Sas, Budapest, 2022.

(Megjelent az Alföld 2023/1-es számában, a borítókép a lapszám illusztrációit készítő művész, Csontó Lajos munkája.